2014. szeptember 18., csütörtök

sori munka gyárban

Pénz kell ugye, ilyenkor az ember nem nézi, hogy hol dolgozik, szégyellje magát az, aki lenéz bármilyen munkát. Első körben jelentkeztem egy helyi gyárba, könnyűnek tűnt, dobozolni kell a termékeket. Az épület is vonzó kívül-belül, gyönyörű, tiszta, világos; a portás, recepciós, HR-sek szívélyesek. 

Könnyűnek tűnik? Be kell öltözni tetőtől talpig (hajhálóba is) az általuk kiadott hófehér munkaruhába (annak minősége amúgy kiváló) és acélbetétes cipőbe. Innentől kezdve 8 órán át tilos kilépni. Bagózni ezért abszolúte nem lehet, gondoltam, majd megoldom nikotinos rágóval, de azt is tilos, semmilyen cukorkát, rágót nem szabad szopogatni. (Bicajjal odatekerve rágtam, borzalmas íze van, de hatásos.) Ételt, üdítőt a megfelelő helyre lehet tenni, szünet egyszer van 20 percben. Ezt elég hülyén adják ki, kb. 8 körül, mikor még nem fáradt az ember. A délelőtti műszak szokásosan hatkor kezdődik. Fizetés bruttó 110.000 Ft = nettó 70-73.000 Ft, azaz kb. 225 Eur. Caffeteria nincs. Szóval bemegy az ember, odaállítják egy gép elé, csühög minden, üvöltve lehet csak kommunikálni, és a szalag csak ontja-ontja a kis tasakokat, amiket két kézzel kell szedni villámgyorsan, de pontosan ám, kiszúrva a selejtet is. Meghatározott módon kartondobozokba kell letenni egy raklapra, szintén meghatározott módon.  Ha megtelt, a gépkezelő ellenőrzi, jön a raktáros, elviszi.

A légkondi és az elszívók ellenére meleg van, az emberre már az első két órában ráizzad a ruha. 10 órára már nagyon sajog a láb, és kezd a derék meg a hát is. 11.30  a fordulópont, mikor már a kezet össze-vissza hasogatta a celofáncsomagolás és a porok, a talp egyre jobban fáj. A gépkezelők rendesek, rendszeresen kiküldik a népeket inni.  Az erre fenntartott helyiség is csili-vili, van ott minden, szuper ital automaták,  ingyen hűtött víz, csodálatos, kellemes, de egyetlen-egy darab, kurva szék sincs, nehogy már egy percre leülhessenek a droidok. Guggolok a sarokban, a többiektől lesem az ötletet, lihegünk, iszunk, iszunk, sebtében, nem lehet eleget inni. Aztán futás vissza, kézmosás, sziszegés, ahogy a fertőtlenítő hab a felmart kis sebeket égeti a kézen. (Muszáj, mert mintát vesznek a kézről és jajj annak, akinek bacis.) A gép önti-önti tovább a tasakokat, tejóég, még csak fél óra telt el, úgy érzem már kettő. 13.00 órakor már leszakad a derekam, hátam, a talpam szaggat, a cipő kicsit nagy rám, a lábam előrecsúszik, az acélbetét elzsibbasztja a lábbujjaim hegyét. (Huzamosabb idő után vajon lerothad?) A ruha csak azért nem ragadt rám, mert addigra tetőtől-talpig por,- élesztő,- liszt,- egyéb porok borítanak. Szerződésemen munkaköri leírásom is csak ennyi: "por".

Nem vigasztal, hogy a többiek is fáradtak, azonban döbbenek, hogy rengeteg a nyugdíj mellett dolgozó, aki már 42-43 8vagy több!) éve nyomja ezt és élvezi, jókedvű, kedves.  Ez az a korosztály, akik még a kapaföldeken/régi gyárakban edződtek kölyökkoruk óta, fantasztikusak! A kemény munka és munkás fogalmát pillanatok alatt átértékelem magamban. Aztán van olyan természetesen, aki utálja, de kénytelen csinálni, mert: nem kapott máshol munkát, mert csak 8 általánosa van, mert ahol lakik a környéken semmi munka, mert adósság van, gyerek van, meg egyébként is pénz nélkül mehet az utcára.

Mindennapos dolog ennek ellenére korosztálytól függetlenül, hogy az újak  80%-a elmenekül. Valaki már az első két óra után, valaki az első műszak végén. Én két napig bírtam, bár legalább egy hetet szabtam magamnak, de mivel nem vagyok olyan mazochista, mint gondolnánk, más után néztem.

Ui.: Kilépésemkor ott volt a huszonéves, egyszálbelű termelésvezető úr, aki ugyan rendszeresen bejár ellenőrizni a munkafolyamatot, de még életében nem próbálta. Hatalmas szemeket meresztett rám pislogva, mikor kedélyesen közöltem vele, hogy csak látszatra könnyű ez, valójában nagyon nehéz, de a jó benne az, hogy nem kell fitnessz bérletre költeni. Nem értékelte a humoromat, mert csak felvonta a szemöldökét és lesett,  de mivel humortalannak lehetetlen megmagyarázni, hogy mi volt ebben vicces, különben sem érdekelte sem őt, sem engem, ennyiben hagytam a dolgot. A cipőt meg kellett vennem, most van egy pár hófehér acélbetétes bumszlim. Majd még jól jöhet lakásfelújításkor, mittomén.

2014. augusztus 4., hétfő

-

Szédülök, zsibbadok, a pánikroham kezdeti jeleit észlelem magamon. Ki kell mennem a hőségbe, mert kötelezettségeim vannak. A gondolattól-attól, hogy ki kell mennem a lakásból - még rosszabbul leszek. Járkálok, próbálom racionalizálni félelmemet, közben szőlőcukrot rágcsálok (az segíteni szokott). Az utcán emberek vannak, ha elájulok, összeszednek. A táskámban van minden személyazonosítóm, a mentőknek ezzel sem kell bajlódniuk. Még mindig forog velem a világ, de eszembe jut egy ismerős, aki évekig nem mert kimenni, és most haldoklik. 

Felülök A. bicajára (az enyém legalább két éve tönkrement, azóta nincs pénzem megjavíttatni) kitekerek. Jó érzés. Mire a boltba érek még rosszul vagyok, de a helyiség légkondicionált,  hűs. Két fiatal eladó csajjal beszélgetek, mióta ismét munkanélküli vagyok van időm. Témánk a munkanélküliség, ki-ki elmondja tapasztalatait. Ahol még van elérhető munka, nem ritka a 16 órás munkaidő sem, minimálbérért.

Átsétálok a patikába, veszek egy doboz Valeriana relax nevű "étrend kiegészítőt" hátha nem kuruzslószer. Hazatekerek. Kellemes, hűs szellő fúj, izmaimnak jól esik a mozgás. Uttóbbitól megnövekszik bennem az adrenalin-szint, hazatérve kirobban belőlem a bőgés, de fél percig ha tart, sikerül elfojtanom, felesleges bele lovallnom magam hisztibe. A bicajozás ismét használt. Azért beveszek egyet a növényi nyugtatóból, a kapszulának gusztustalan sötét mocsárzöld színe van. Ártani nem árthat, legfeljebb használ.